II. rész - 15. fejezet (Veszteségek)

II. rész

Feltépett sebek

15. fejezet

Veszteségek

A városra már az éj sötétsége borult, azonban a LeeTech irodaépületének legfelső szintjéről nézve a világító reklámtáblák és a fényáradatban úszó sztrádák a nappali világosságnál is százszorta csillogóbb tündöklést kölcsönöztek a lenti világnak, mint pár órával ezelőtt. Onew az irodája ablakában állt, és gondolataiba meredve, leoltott villany mellett némán bámulta a horizontot.

Jiyeon néhány dossziéval a kezében ekkor nyitott rá, és felkapcsolta a villanyt. Majdnem sikoltott, annyira meglepődött, hogy még van valaki rajta kívül az irodában, még az ajtót is elfelejtette maga mögött becsukni.

– Te még itt vagy? Azt hittem, az esti megbeszélésed után elmentél... – nyugodt meg a lány, hogy nem valami betolakodó lepte meg őt ennyire, majd letette a kezében lévő iratokat az íróasztalra, és Onew-hoz lépett, akit csak a villanyfény bírt rá arra, hogy elforduljon az ablaktól.

– Nem volt kedvem hazamenni – válaszolta halkan a fiú, majd ismét az ablak felé fordult, pedig már csak a tükörképét látta visszaverődni onnét. Látta, ahogy Jiyeon lassan mellé szökken, és a füléhez emelte ajkait.

– Ha akarod, segíthetek ellazulni – suttogta érzékien a fiú fülébe, aki érezte Jiyeon leheletét, ahogy végigszánkázik a fülcimpáján, amelyen a szemmel nem észrevehető szőrszálak égnek álltak.

– Mondtam már, hogy hagyd ezt abba! – lépett odébb Onew, de hangja nyugodt maradt.

–  Tudod, nem várok ám rád örökké! – válaszolta sértődötten a lány.

Onew erre ismét kinézett az ablakon, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna ebből, és az égboltot nézegetné.

– Mire gondolsz? – próbálta Jiyeon életben tartani a beszélgetésüket.

Onew néhány másodpercig szótlanul meredt továbbra is az ablakra, majd éppen akkor, mikor a lány már megunta volna, tőle szokatlanul kitárulkozva kimondta, amire legbelül gondolt.

– Mire gondolok? A múltra... Felnézek a csillagokra, és a múltat látom. Ezek a fények évekkel ezelőtt indultak el, talán épp akkor, mikor először megláttam őt. Azóta megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy megkönnyítsem az életét, viszont ma is szembesültem azzal, hogy ez is kevés volt... Te is tudod, hogy mi mindenen ment keresztül, és beleőrülök, hogy bárhogyan is igyekszem, képtelen vagyok őt boldoggá tenni – hajtotta le a fejét szomorúan a fiú.

– Taeyeon... – fortyogta a haragtól szinte fújtatva Jiyeon. – Elegem van belőle, és belőled is! Tíz éve mást sem hallok tőled, hogy Taeyeonnak ilyen rossz, meg Taeyeonnak úgy kell segítened... Irgalmas szamaritánusnak tűnteted fel magad, de közben a legönzőbb, legtapintatlanabb és legkegyetlenebb ember vagy, akit ismerek! Hánynom kell annak a nőnek a nevétől, és torkig vagyok attól, hogy bárhogy próbálok a kedvedben járni, még arra sem méltatsz, hogy rám nézel! Vedd tudomásul, hogy nekem is van méltóságom és büszkeségem, vannak érzelmeim, amelyekkel te pontosan tisztában vagy! – fakadt ki Jiyeon, mire Onew meglepetten nézett a lány dühtől lángoló szemeibe.

– Most nem rólad van szó... – szólt közbe Onew, de Jiyeon a méregtől szinte sírva folytatta.

– Rólam? Persze, hogy nem! Mindig rólad van szó... Most az egyszer te hallgass végig engem! Belegondoltál abba egyetlen egyszer is, hogy esik nekem az, hogy nap, mint nap el kell viselnem őt a munkahelyemen, hallgatni tőled azt, hogy mennyire rohadtul belé vagy esve már évek óta? Még ennyi év után sem esett le neked, hogy soha a büdös életben nem fog veled összejönni? Engedd már el őt, és éld tovább az életed! Én itt voltam melletted végig, amit te olyan természetesnek vettél... Tőled bármit elviseltem, azt tehettél velem, amit csak akarsz. Tíz éve, mikor Taeyeon még a kórházban volt, ebédet főzettél velem neki, én intéztem helyetted, hogy tudjon hol lakni, lefoglaltam az éttermet, ahol randiztatok, amire még a ruhádat is én választottam ki! Nekem ne gyere azzal, hogy milyen rossz érzés, ha valaki nem szeret viszont úgy, ahogy te akarod, vagy azzal, hogy miért nem lehettek együtt, mert ha valaki, én ezzel pontosan tisztában vagyok!

– Jiyeon... – nyújtotta karját Onew a lány felé, de Jiyeon elfordította a fejét, és elhúzódott a fiútól.

– Hagyjál! Lehet, hogy most itt van veled a kis szerelmed, de mikor majd szépen lelép, és én sem leszek melletted, akkor fog feltűnni, hogy mennyi mindent megtettem érted, amiről te nem voltál hajlandó tudomást venni! Azt mondod, eddig csak egyvalakibe voltál szerelmes? Én is. Te voltál az első és az utolsó, aki iránt bármilyen érzelmet is tápláltam! Soha többé nem fogok abba a hibába esni, hogy a reptéren várjam a kompot. Neked is ugyanezt tudom javasolni... – tette hozzá Jiyeon, majd mielőtt Onew válaszolhatott volna, kiviharzott az irodából.

Ezalatt a Lau Industries estére viszonylag csendes parkolóházában helyet talált magának egy autó, amelyben Henry és Taeyang ültek. Henrynek természetesen bérelt helye volt, képtelenség lett volna eltévesztenie, hogy hol is kell megállnia a kocsijával. Taeyang leállította a motort, és a hátsó ülésen a mobiljába temetkező Henryhez szólt.

– Itt is lennénk. De ha már ilyen szépen megérkeztünk, szeretném megtudni, hogy mostantól a sofőröd leszek? – kíváncsiskodott fintorogva Taeyang.

– Szó sincs erről! – válaszolta Henry, de nem nézett fel a mobilja kijelzőjéről. – Ahogy Siwonnak és a többieknek is, neked is megvan a magad feladata a tervben. Egyelőre mellettem kell maradnod, és azt kell tenned, amit mondok. A kívülállók számára a legkézenfekvőbb álca az, hogy a sofőröm vagy, de jóval több munkát szánok neked. A személyi testőröm leszel, és meg kell védened engem, bármi történjék is.

– Ugyan mi történne? – kétkedett Taeyang, de a szíve mélyén örült annak, hogy ilyen meghatározó feladatot kapott. Másrészről így lépten-nyomon Henry-vel lehetett, és bízott abban, hogy megtud valamit róla, ami alátámasztja a gyanakvását vele szemben.

– Csak annyi a dolgod, hogy követed az utasításaimat, és mindig töltve tartod a fegyvered – tett pontot a beszélgetés végére Henry, mire Taeyang leellenőrizte, hogy a nadrágja hátuljában használatra készen pihen a pisztolya.

Kiszálltak az autóból, és szép komótosan a lift felé vették az irányt, mikor váratlanul útjukba állt egy fiatal lány.

– Félre az útból! Mit keresel itt? Menj haza, most rögtön! – fontoskodott Taeyang, és karjával a kijárat felé próbált hadonászni a tőle pár lépésnyire álló jövevény felé.

– Sunbae? – szólalt meg a lány, miközben szemeit hunyorítva nézett Henry-re. – Krystal vagyok.

Henry ösztönösen összerezzent, nem számított erre a találkozásra. Azonnal felismerte Krystalt, akivel már korábban személyesen is találkozott. Idővel fel akarta fedni magát előtte is, viszont most még nem. Azonban higgadt maradt, és így szólt:

– Krystal! Mindig is tudtam, hogy kivételes lány vagy. Nem gondoltam volna, hogy meg fogsz találni. Biztosan rengeteg megbeszélnivalód lenne velem, de sajnos ez a pillanat nem igazán alkalmas. Megígérem, hogy holnap szakítok rád időt! – mondta Henry.

– Éppen eleget vártam már! Azonnal mondd meg, hol van a nővérem, és kérem a szüleim hagyatékát is! – tért a lényegre Krystal.

– Mondtam már, most nem tudok veled foglalkozni, de holnap találkozhatunk, és akkor megbeszéljük ezt, jó? – erősködött Henry.

Taeyang teljesen döbbenten nézett hol Henry-re, hol Krystal-ra. Ekkor vette észre, hogy egy, a másik oldalon parkoló autó résnyire lehúzott ablakából egy pisztolycső mered Henry-re. Egy szempillantás alatt elővette a fegyverét, majd a másik karjával maga mögé húzta főnökét.

– Oppa, ne! – hallatszott egy kétségbeesett lány sikoltása, de nem Krsytalé volt. Rögtön ezt követően egy lövés dörrent az ablak mögül, amely a parkolóház falain visszhangozva az egész szinten hallatszódott.

Taeyang azonnal viszonozta a tüzet, egy gyors sorozatot küldve a kocsira, amelyből a lövések jöttek.

Taeyang lövéseitől betört az autó ablaka, és az egyik golyó biztosan célt talált, mert a törött üvegek vérrel borítva hullottak a földre. A kocsi hátsó ajtaja kinyílt, és valaki gyorsan kiszállt a járműből. Még fel sem ocsúdtak, mikor az autó már el is indult, és elképesztő sebességgel tartott Henry és Taeyang felé. A két fiú épphogy csak el tudott ugrani, be a többi parkoló autó közé.

Taeyang azonnal felugrott, és két-három lövést adott le a száguldó autóra, amely egy pillanatra megállt a menekülő Krystal mellett, aki a vezetőt az anyósülésre lökve gyorsan beszállt a kocsiba.

Henry észrevette, hogy egy félelemtől remegő, a kezeit a füleire tapasztó fiatal lány maradt összekuporodva a merénylő autójának a helyén. Látta, hogy az autó már meg is fordult, és ismét feléjük tart, ezért lélekszakadva átszaladt a másik oldalra, és miközben Taeyang egyfolytában az autót lőtte, Henry gyengéden megfogta a lány kezeit, és így szólt hozzá:

– Nyugodj meg, nem akarlak bántani!

Ezalatt az autó kerék csikorgatva eltűnt, és Taeyang odajött hozzájuk.

– Biztos, hogy eltaláltam a rohadékot! Az a Krystal miután beszállt a kocsiba, ő vezette az autót. Utánuk menjek? – kérdezte az adrenalintól lihegve Taeyang.

– Hagyd őket! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkeznek – válaszolta Henry, majd az ijedt lányra nézett, és megnyugtatóan barátságos hangon a lányhoz fordult. – Mondd csak, hogy hívnak?

A lány még mindig reszketett az ijedtségtől, de Henry kezeit szorítva, a fiú hangja valahogy mégis megnyugtatta, és megmondta a nevét:

– Yeri...